Zöld

Ha behúzom a nyakam, zsibbadni kezdenek az ujjaim. Erre már egészen fiatalon rájöttem, amikor lepukkant utcákon rohantam – mit rohantam, menekültem – a körút felé, nyomomban egy csapat lila színekkel absztrakt rinocérosszá alakított, artikulálatlanul üvöltő sráccal. Akkor történt, amikor egy utcasarkon – mintegy pillanatnyi figyelmetlenségként – megtorpantam egy formás női fenék láttán. Nyolcan estek át rajtam, én meg behúztam a nyakamat és vártam a sors újabb csapásait. A nagy várakozásban teljesen elzsibbadtak az ujjaim, más azonban nem történt. Az egyre erősödő ordibálásban végül fellélegezhettem. Legalább harmincan álltak körül, az egyiknek az arcára volt tetoválva egy zöld sas, olyanformán, hogy a madár kiterjesztett szárnyai a szemöldöke mentén terültek szét. Akkor, ott tudatosult bennem, hogy talán az életemet köszönhetem a reggel véletlenül nyakamba kötött sötétzöld sálnak.

Ha behúzom a nyakam, zsibbadni kezdenek az ujjaim. Ezt legutóbb múlt hét csütörtökön tapasztaltam. Egy német politikus beszélt a természetvédelem fontosságáról egy vitaműsorban, a háttérben kivetített összefüggő erdők mélyzöld színe pedig, mintegy pavlovi reflexként, automatikusan előidézte a már említett reakciót. Mit nekem kolontári vörösiszap, vagy tokaji sárgamuskotály, nem érint meg semmi, csak a Grüner Veltliner különböző árnyalatai. A zöldséges például már messziről köszön, nyilván fél tőlem, miután mindig reszkető tekintettel, erősen ökölbe szorított kézzel haladok el előtte. A paprikák, csillagtökök és uborkák katonás rendje szinte biológiai tiltakozást vált ki belőlem, a színük pedig...

Tegnap egy kávézóban a szomszéd asztaltársaság beszélgetését hallgatva végtelen terek nyíltak alattam, a felhős égen szabályos kör alakban tisztult ki tudatom vibráló ellenkezése, és már kezdődött is a dolog. Éreztem az áramütésszerű apró nyilallásokat, ahogy egyre tovább terjedtek a bal vállamból a kézfejem felé. A témát az alkotmánybíróság jogkörét nyirbáló jogszabály képezte. Mármint az, hogy ez az őrület legitimitást kapott. Zöld utat. A rádióban halkan felcsendült a Zöld az Isten, én pedig tudtam, hogy végem van, vártam a sors újabb arconcsapását, aztán behúztam a nyakam, mintegy kikerülni akarván a kikerülhetetlent, és zsibbadni kezdtek az ujjaim.